Kaukázus 2016

Úgy alakult, hogy 2016 szeptemberében nagy kalandra vállalkoztunk: párommal kettecskén motorra (egy Yamaha Vmax nyergébe) pattantunk és közel három hetet töltöttünk idegen tájakon. Az út kelet felé vitt, Európa határira – a Kaukázus hegyeit és rejtett kincseit céloztuk meg. Az utazásról egy fotókönyv, valamint (párom tollából) egy beszámoló is született – ez utóbbit itt most közkinccsé tesszük.

Jó olvasgatást!

Eszter & Patrik

Kaukázus, Grúzia - Mi, a kilátás és a Yamaha Vmax

C A U C A S U S

Előjáték

Kaukázus, GrúziaA motorozás ott izgalmas sokunknak ahol kanyarog az út és szép hegyvidéki tájakon vezet fel s alá. Éveken át jártunk a Tátrába és az Alpokba via ferrátázni és hegyet mászni – persze motorral megközelítve a hegyeket, hogy az utazás is izgalmas legyen. Így az Alpok populáris magashegyi útjainak egy részét sikerült bejárni – Stervio, Gavia, Pordoi, Falzarago, Guio hágók – amik csodálatos utak voltak. Erre fele nagyon ki kell mákolni a jó időjárást, így az egyik évben kerestem valami újat és könnyebbet.  Felmerült egy pireneusoki motorozás, amit egy barátommal kb. 3 hét alatt és sok élménnyel gazdagodva jártunk be. Jól éreztük magunkat, gond nélkül megjártuk, és azt kaptuk amire számítottunk. Mindenkinek ajánlom a Pireneusokat, kellemes hely,  nyugati világ, nem olcsó de 1000-1500 euroból kigazdálkodható. Bele lehet kóstolni a natgeo kalandorok világába, – ettől még nem leszel  Ewan Mcgregor, aki Londonból motorozott New Yorkba – de a bőrödön érzed a 6,000 km porát. 🙂

A Pireneusok után már tudtam mi az irányvonal: látnom kell a Kaukázust! A barátnőmmel együtt terveztem az utat – egy motoron ketten. Sajnos a motoron a cuccok csak korlátozott számban férnek el. Így adódott a dilemma: a motoros cuccai általában gond nélkül fel szokott férni, de most mi ketten vagyunk, valami megoldást kell találni – volt ebből már korábban balesetem: akkor a túl sok cucc még felfért, de a motor nem bírta  a súlyt és letőrt a váz vége (szerencsére akkor ez a sztori itt a magyar határ mellett történt). –  Kellene egy utánfutó, de azzal meg olyan szar menni és nem lehet lepapírozni. A Yamaha márkakereskedés vezetője dobta fel az ötletet: tegyél fel egy oldalkocsit.  Így szereztem egy pofás oldalkocsit, kb. két hónap alatt felbütyköltem a motoromra, de ezzel még rosszabb volt menni, mint utánfutóval 🙁

Yamaha Vmax & MZ Super Elastic oldalkocsi

Állítgattuk, stabilizálgattuk, willbers rugókat szereltünk fel – annyit értünk el, hogy  60 helyett már 90-nel tudtunk menni, de 80-nál képtelenség volt vele kanyarodni. A kiskunfélegyházi oldalkocsis találkozón felvilágosítottak: “ez az oldalkocsi gyenge lesz a motorodhoz, baleset lesz belőle!”

Leszereltük, átgondoltunk a szeptemberi Kaukázus-túrát ismét és elhatároztuk, hogy szólóban, minimális cuccal motorozunk és panzióban fogunk aludni minden éjjel.  A motor vázát megerősítettem, kapott egy extra segédváz részt, amitől nem tud letörni ismét a vége.

Az út tervezése

A terveimben Szevasztopol, Jalta, Socsi, az Elbrus, a stepantsminda-i templom, Juta, Mestia , a “millitary road”, a “cave city” és esetleg a Boszporusz látványa szerepeltek. Ehhez kellett kérnünk egy orosz vízumot, ami sajnos ez egy nagyon bonyolult és bürokratikus dolog. Pontosan meg kell határozni, hogy hol mennyi időt szeretnél tölteni, hol fogsz megszállni és erről a szállásadótól igazolást is kell szerezni. Zavaros ügymenet. Felkerestük a Rusturism utazási irodát – a vízum ügyintézésben kértük a segítségüket és  ők intézték volna a szállást is.  Sajnos nem jártunk sikerrel, nem kaptunk vízumot, 8000 forintért sikerült az orosz nagykövetségnek elutasítania a vízum kérelmünket. Nem sokat agonizáltunk a dolgon – ha nem akarják, hogy oda látogassunk, akkor annak bizony oka lehet. A tervet átformáltuk, nyilván kimarad Szevasztopol, Jalta, Szocsi, és Európa teteje (az Elbrus) is. Van komp járat Odesszából Batumiba, és van Várnából Batumiba is.  Navbul és UKR ferry néven vannak komp társaságok, de mind a kettő ugyanarra a DFDS hajóra árulja a jegyet. Menetrend nincsen, csak kb 10-15 napra előre tudják az indulásokat. Várna-Batumi csak alkalomszerűen Odessa-Batumi  biztosabb járat. E-mailben kapunk indulásokat Odessából és árakat is: kb. 400 USD lesz egy irány két embernek és egy motornak. A haza útra a komp még kérdéses, hisz nem tudjuk pontosan merre jövünk haza – mellékesen: Törökországba nem kell vízum.

Otthon a tv előtt megvarrogattam a korábban kipufogó által sikeresen kiégett nyeregtáskát, tettem bele pár lejáró félben lévő páncélos konzervet, löncs husit, paradicsomos hal konzervet, gáz főzőt, serpenyőt, szivacsot, kést-villát-kanalat is, hisz kamionsofőrként ilyenek mindig vannak otthon. A munkában eleget utazok egyedül, ezért én nem motorozok magányosan! Személyes ruhák, hálózsákok, esőruhák, pót-kesztyű, fürdőruha, papucs, fogkefe, körömvágó olló – ezek percek alatt landolnak a henger táskában és Samsonite kofferben. Kis zacskó szerszám nélkül nem indulunk messzi földre: kulcsok csavarhúzók, kacsa fogók, multi-méter, drót, egy-két anya, rongy…   Egy kicsi 3500 forintos Tesco-gazdaságos sátrat felpókoztam az  első lámpa alá (vésztartalékként), erre kényelmesen rá lehetett tekerni a biztonsági láncot is.

Az oda-út

2016.08.31 – Indulás

Útra készen egy Yamaha Vmax nyergében

A szabadságunk szeptember elsején indult, de a nekünk legmegfelelőbb komp Odessából szeptember 2-én indult, így azt mindenképpen el akartuk érni. Az augusztus 31.-ei munka után elstartoltunk Pestről. Szerencsére príma meleg idő volt – ez bizony sokat segít, amikor útra kel az ember 🙂 Gyorsan elhagytuk Budapestet az M5-405 úton – hála a Pest megyei autópálya matricának. A terv az volt, hogy még aznap megtesszük az utat Királyhágóig és a környéken kinézett lakókocsi kempingben megalszunk. Nagy nehezen rá is találtunk a lakókocsi-telep településére (teljesen kihalt volt, egy lélek nem járt semerre), de a címet nem ismerte az I Go. Sötétben tapogatóztunk mígnem jött egy fiatal paraszt gyerek egy terepjárón és fél-profi angoljával elmondta merre is menjünk. A kemping kapujánál zsughel kutya szorgosan ugatva fogadott – kicsit megtorpantunk tőle. A kapu nyitva, sok lakókocsik bent – jó helyen járunk – ,  a fiatalok tábortűznél vigadtak. “Csak ez a kutya menne innen el”, de kisebb gázfröccsre összerezzent a házőrző, és ezen a ponton vesztette el a csatát. Begurultunk, a fiatalok szívélyesen fogadtak, s mondták: a tulaj már nincsen itt. Nekünk lakókocsi kellene (hisz előre foglaltunk), de sebaj, akkor az “emergency” sátorban alszunk. Éjjel hideg volt.

2016.09.01-02 – Never ending day to Odessa

Pirkadatkor megébredtünk, nem tudtunk tovább aludni abban a hidegben. Szedelődzködtünk és távoztunk, megúsztuk fizetés nélkül a kempinget. A Királyhágón megálltunk egy reggeli kólára és pár fotóra. Az új út még mindig  sima ide fel. Tovább mentünk: Kolozsvár, Turda (itt van némi sztráda is), Marosvásárhely, Szováta, Parajd, Bucsin-hágó, Gyilkos-tó, Békás szoros útvonalon. Erdély legjaván átvezetett az út, szép székely kapuk a főutak mellett, székely és uniós zászlok a hivatalokon, mindenki beszél magyarul, a férfi-emberek minden megállásnál megcsodálják a Vmaxot 🙂

Erdély & Yamaha Vmax

Körülbelül a békás szorosig tart a “rendezett Erdély”. Utána van még pár székely kapu az út mentén, de rendezetlen települések, rossz utak vannak errefelé. Délután 4 fele járunk időben és az a terv, hogy este 10-re Tiraspolban leszünk. Ez innen még 360km, de ekkor igazából még nem tudtuk mi vár ránk addig. Befutottunk Karácsonkőre, ami igen szövevényes, viszont rendezett városka: nincsen szemét az utcán, se kormosképű zsiványok. Befalunk egy dönnert aztán indulunk gyorsan Románvásár felé. Az út első osztályú, faljuk a kilométereket. Románvásáron  MOL kúton tankolunk – kis pihivel összekötve – majd folytatjuk utunkat.  Vászló felé már kezd sötétedni, az út rossz, sok a lyuk és a kátyú. Játszom a magyar nemzeti sportot: a lyuk-kerülgetést. Kb. 30 perc sportolás után azt érezzük, hogy ez a vidék olyan mintha nem Moldávia, hanem Mongólia felé járnánk. Barátnőm megszólal: “Lementünk a térképről??” Apró, de gazdag falvak jönnek (rendezett házak szép kerítéssel, sok a fiatal, gyerekek szaladgálnak, van játszótér, nem látni rosszarcú simlis csellengőt). Tehenek, kutyák, lovak, szamarak az utcán, tiszta állatkert – olyan XIX század hangulat. Megállít egy kicsit a sors – aszfaltoznak, van remény rá, hogy az úttal is lesz valami 🙂  Vászló elött egy forgalmasabb útra kanyarodunk. Vászlóban tankolunk és egy kis pihenőt is beiktatunk. Jól jön a fenék masszírozás mert már 500 km-et leültünk ma rajta, még van vissza 200 km Tiraspolig. Vászlótól keletebbre Románia olyan mintha Franciaországban lennénk: nagyon jó utak, még az út széle is fel van festve! Moldávia határ az irány az E581-es úton, Huszváros felé, majd Almitánál elhagyjuk az Uniót.

Innentől kezd izgalmassá válni a dolog.  Unióból check out, Moldáviába check in. Senki nem beszél angolul egy szót se, mutogatva, kézzel-lábbal kommunikálunk, a kiírásokat se lehet érteni – minden cirill betűkkel van írva. Hív a szállásadó Tiraspolból: kérdezi, mikorra érünk oda. Még van 170 km addig, de pontosan nem tudjuk megmondani mikorra érünk oda. Nem probléma: a szoba kulcsot leadják az éjjeli őrnek, de kéri, hogy ha szerencsésen megérkezünk, akkor írjunk neki e-mailt – ehhez wifi kódot is kapunk. El akarunk startolni a határtól, de van még egy sorompó ahol a zöld ruhás szemrevételezi van-e rendszám a motoron, majd elenged.  Nyíl egyenes gyorsforgalmi út fogad, egész sima, a 100-120 még éjszaka is belefér – elvégre sietnünk kell! 92 km Kisinyov, kb. 50 perc alatt le is zavartuk. Én még ilyen sötét pályán nem jártam: se település, se forgalom, se közvillany, se benzinkút Kisinyovig nem volt – mintha mindenki elment volna és csak minket hagytak volna itt, még település fényszennyezés sem volt az égen. Kisinyov fura hely: lépten-nyomon villogtattuk az automata trafipaxokat, kb. 100 méterenként fel volt szerelve belőlük egy csokorral. Ha 50-nel mentem akkor is lefotózott, ha 40-nel akkor nem, de nem volt kirakva sehol 40-es korlátozás. A helyi forgalom nem foglalkozott a villogással, mindenki 60-70-nel húzott el mellettünk. A város útjairól hiányzott a felfestés, volt ahol kb. 100 méter széles volt az út, mindenki arra ment amerre látott. Örültünk, hogy nem borítottak fel minket. A GPS segítségével megtaláltuk a Tiraspol felé vezető utat. Rátértünk egy 3 sávos útra, amin csak szaggatott vonalak voltak. Alap esetben jobb oldalt kell haladni, de előzésre mindkét irány felváltva használhatja a középső sávot. A középső sáv volt járható mindössze, az út szélső sávjait a kamionok felemésztették. Az egyik domb tetején kis benzinkút, megálltunk tankolni és egy kicsit felmelegedni, mert iszonyúan fáztunk már az éjszakában. Fura volt, hogy itt előre kellett fizetni. Benzinkutat elhagyva check point: sötétben homokzsákok, kicsi barakk, rendszám ellenőrzés, a zöld ruhásnak tetszik a Vmax. Majd azt mondja: “Good luck!” Kb. 500 méter múlva megint egy határ  😮    Mi a rák van itt? Itt nem kellene határnak lennie, kb. 20 km-re vagyunk a szállásunktól.  A határépület tetején nagy vörös csillag, sarló-kalapács – mondjuk egyéb szerszám nincs… A határőr útlevelet, majd a motor papírját nézi, kérdezgeti hova megyünk, minek megyünk, mikor hagyjuk el Moldáviát. Beenged ebbe a zónába, de ki kell tölteni egy “costum declaration”-t a motorról: cirill betűs formanyomtatvány nagy vörös csillaggal, semmit nem értünk belőle, 3 euro-ért kitölti nekünk és még 5 euro-t kell fizetni a biztosításért – itt állítólag nem érvényes a magyar kötelező felelősség biztosítás. Lezajlik egy óra alatt a bürokrácia, ekkora már állva el tudnánk aludni. Van nem messze Magyarországtól egy állam, ami nincsen rajta a térképen: valami kamu állam lehet, nem túl bizalomgerjesztő a helyzet!  Elindulunk a nagy sötétben a határőr “Good luck”-al elköszön.  Hümmmm…

Kb. 2-3 km múlva Bender, nagyváros, közvillany nincsem, a katonák a sötétben az egyik dobozos UAZ-ból szívják le a benzint, útelágazás, minden csak cirill betűkkel van kiírva, az iGO nem tudja az utat, nincsen ez a terület utca szinten benne, elveszítem a fonalat, a pokolba! Taxi mellett megállok és kérdem merre van Tiraspol, útba igazít, közben egy BMW kikerül ,beáll elém és tolat felém. Rollerezek hátra és dudálok – szerencsére megállt, nem lökött fel.   Elkezdek parázni, Tiraspol felé egy hídon kellett átmenni, a híd elött talpig felfegyverzett katona a Guy poston vár és szívélyesen tovább enged. A híd után egy részeg csávó a bokorból elém tántorog, alig bírom kikerülni – egyre inkább a resident evilben érzem magamat, egyre inkább elkezdek félni, menni kéne innen, ez rossz hely!  A mi hotelünk a fő utcán a belvárosban volt, ezt a rész autók elől le is  zárták, mert valami nagy rendezvény volt napközben. Kerülgettük a teret, amit 10 emeletes toronyházak szegélyeztek, a hátsó utcákban a kukák közül kutya falka ugrott elő és kergette a motorunkat. Kerestük a hotelünket de egyetlen kiírást sem értettünk meg, csak sejteni véltük merre van. Egy kávézó félszemű kidobója próbált segíteni nekünk, 20cm átmérőjű okostelefonján nyomogatta a google maps-t, de nem lettünk okosabbak: talán arra lesz két sarokra, és elbúcsúztunk, “Good luck”! Benéztünk arra, de minden be volt zárva. Cigit próbáltak kéregetni tőlünk egy parkoló furgonból, de mivel én nem cigizek nem tudtam kiszolgálni az illetőt. Ő viszont dohányozna és láttam már, hogy ez remek alapja a bunyónak – nagyon gyorsan takarodjunk innen!! Indulás Odessába a komphoz amilyen gyorsan csak lehet!

A nagy sötétségben és fáradtságban rávettük magunkat, hogy jobb ha tervezünk egyet az iGO-n és elindulunk Odessába. 117 km a kikötőig, nem a világ. Sajnos a navigáció nem igazán követte az utat és az Odessa kiírások hiányosak, így bolyongtunk még egy kicsit. Még egy részeg disznó akart minket leszedni a motorról miközben forgolódtunk (akár a “28 nappal később” című filmben is lehettünk volna), de kövér gázzal állva hagytuk. Hamar kikeveredtünk Tiraspolból és egy nyíl egyenes forgalom nélküli úton kb. fél óra alatt elértük a határt. Pár kocsi várakozott itt, nagy kontrollra lehetett számitani. Ellenőrizték a rendszám meglétét, kérték a csillagos-szerszámos vám papírokat, de az útlevélbe csodák csodájára nem mertek belepecsételni. Ezután az ukrán határ következett, nagy precizitással felvették minden adatunkat, a motor adatait is, ellenőrizték az alváz számot, minden a legnagyobb rendben volt. A fél órás ukrán beléptetési procedúra után ráeresztettek a remek ukrán pályára. phuuu….     hümmmm…. Soha, de soha ennyire rossz és balesetveszélyes úton nem hajtottam még. Homogénen szar volt az út Odessáig és a kikötőig. Kétszer megreptettek a kátyúk, de csodával határos módon nem estünk  pofára – köszönhető a wilbers rugónak és a kormány-teleszkópnak. A régi kövekből kirakott utat egyszerűen csak leaszfaltozták és ráengedték a túlsúlyos kamionokat. Ennek meg is lett az eredménye: 40-50cm mély medencék és mellette ugyanekkora dombocskák keletkeztek. Mintha valami erdei kiránduló úton motoroztunk volna 60-70-nel. Odessába érve pirkadni kezdett. Az iGO benavigált minket egy teljesen kihalt kikötőbe, ahol senki nem tudta elmondani. merre van a grúz komp. Azért elindultunk abba az irányba amerre mutatták, betaláltuk a hajójavító üzemet. Itt mondták, kicsit vissza, aztán a kamion parkolóban a kamionos mondta, kicsit előrébb aztán jobbra, és  lám-lám meglett: egy  A5-ös méretű táblán volt egy hajócska – ami mellett elmentünk kétszer is  🙂  A komp állomáson volt egy őr aki elmutogatta merre tudunk venni bilétát. A bilétás ház csak 9-kor fog nyitni, 10-re meg is vettük a jegyet: 381 USD-ért, Batumiba.  Visszamentünk a hajójavító elé, mert ott volt egy helyes pad amire le tudtunk pihenni. Olyan jól bealudtunk hogy a  délután 4 órás “komp check in”-t le is késtük. Rohantunk a komphoz. Nem késtünk mi le semmit – nem mennek olyan gyorsan itt az események. A “security check in”-en túl döbbentem rá, hogy nem találom a telefonomat  😮  Valószínűleg, míg a padon pihentünk kiesett és nem vettem észre, de nem engedtek vissza menni, hogy megkeresem. Ugrott a telefon a navigációval (GPS) együtt.  Míg várakoztunk a passport kontrollra megstíröltünk egy BMW 750li kocsit kipukkant légrugóval és leszakadt lökhárítóval – az ukrán utak bizony jól kibabráltak vele. Sok órás várakozás után feljutottunk a kompra.

Yamaha Vmax & Én a komp rakterében

2016.09.03-04 Kompozás az ismeretlenbe

A kompon már saját kabin és vacsora fogadott minket. Asztal társaságnak kaptunk lengyeleket – jó arcok voltak, ők is első alkalommal mentek Grúziába. A vacsora közben elmesélték az ukrán utakon átélt kalandjaikat: két defektes kerék,  leszakadt kipufogó, letört tetőcsomagtartó volt a mérlegük – ők rosszabbul jártak mint mi (hisz csak egy telefont hagytunk el) – Ukrajna bizony drága hely! Odessa rendkívül mocskos város, botrányos utak, mindenütt ötösével kóbor kutyák, a szemetet és a mérhetetlen port söpri a szél, szétrohadt ex-szocialista üzemek, derékig elrozsdásodott  és koszos autók,  buszok mindenhol. Sűrű fekete füstöt húzó, haláltusájukban ketyegő Rába motoros 255-ös Ikarus buszok szállítják az embereket. Közben szinte égig érő, óriási, 10-15 emeletes kígyózó panel  – ember  –  telepeket emelnek egymás mellé szorosan – új lakópark néven, mint a “Mátrix” filmben a gépek. Fene se érti hova építgetik a beton blokk házakat 100 méter hosszan egymás hegyére-hátára. A monstrumok között az a kevés hely is kopár, kavicsos, pocsolyás autóparkoló, kóbor kutyák portyázó hadával.

Éjszaka a kompon - Fekete-tengerVacsora után kihajóztunk a kikötőből – hajónk korábban DFDS hajó lehetett, s a Kaunes nevet viselte.  A hosszú kikötői út alatt megnézhettük a chornomorski kukorica rakodási technikát, amitől szép fehér por lepte be a környéket és finom kukorica illat terjengett a levegőben  :).

Nappal a kompon - Fekete-tengerA komp  2 napig ment és addig nem lehetett lemenni a járművekhez – tehát mindent, amire szükségünk lehet, azt még az elején fel kell vinni a fedélzetre. Az ellátás nagyon bőséges volt, fel is szedtünk  kb. 3 kilót a két nap alatt. Az egyik matróz elárulta, hogy javarészt minden alkalommal van bunyó a két napos hajóút alatt – a kamionosok nem bírnak magukkal, ezért van pár biztonsági őr is. A Krím-félszigetnél még delfinek is kísérték utunkat pár percig.

Batumiba zuhogó esőben érkeztünk meg. Az útlevél-kezelés szerencsénkre még a hajón megtörtént, a vámvizsgálat a hajó rakterében lezajlott, regisztrálták a motoromat. A vámosok kicsit hitetlenkedtek  hogy ennyi cucc fel fog férni a motorra, majd elismerően biccentettek amikor felpakolva lehajtottunk a hajóról  és eltűntünk a zuhogó esőben.

Egy bő órás szarrá-ázás után megtaláltuk a szálásunkat Urekiben – nagyon segítőkészek voltak az emberek. A tengerparti nyaraló/szálloda övezetben még nincsen minden lebetonozva, így a  végén sárban kellett motorozni a tehenek között a  panzióig. Ez a forgatagot épp olyan, mint a balatoni aranypart földúttal és tehenekkel. A felkapott grúz tengerpart természetesen olyan, mint Jesolo beach. A panzióban nem beszélnek angolul ( se magyarul ) csak grúz és  orosz nyelven – alapjába véve azért megértjük egymást. Kaptunk tiszta, rendes szobát (4 napra).

2016.09.05 Ureki és az első gurulás a Kaukázusban

Másnap reggelre kezdett csillapodni az eső, de  csak délre jött meg a napsütés, fekete homokos tengerpart várt minket. Hétköznap volt, de ahogy az idő egyre jobb lett pikk pakk tele lett a part emberekkel. Itt nem napolajozzák az emberek magukat, hanem a fekete homokkal panírozzák testüket – ami megvéd a túlzott sugárzástól.

Yamaha VMax & Ő a KaukázusbanKésőbb elmentünk motorozni egyet a szép időben. Hamar találtunk egy szép motoros utat, ami felvitt 2000 méter fölé, a hegyek közé. Kéregető gyerekek és nagy szegénység fogadott bennünket a fenti végállomáson. Nem volt szimpatikus hely, így hamar el is hagytuk azt a települést, de magáért az útért viszont megérte!

 

2016.09.06-07 Svanetti, Mestia és Ushguli

Napsütésre ébredtünk Urekiben – már épp itt volt az ideje. Gyors szedelődzködés, reggeli és mielőbbi indulás a szállásról – az útirány ma Poti- Zugdidi- Mestia. A parti úton döngettünk, amikor egy jeep-es ránk előzött ezerrel – mindezt végig nézte egy rendőr patrol, de figyelmen kívül hagyta a gyorshajtót. Mennek a grúzok ezerrel ezeken a veszélyes utakon, mindenfelé tehenek, kutyák, disznók kóricálnak és az utak is itt-ott tankcsapdásak. Mindenki mindenkit előz füstölgő rocsogákkal – érthetetlen hova ez a nagy hajtás. Felérünk Javariba – ez a utolsó alföldi falu. Gyors tankolás, mert a maxinak kicsi a kulacsa, és Mestia innen 100km re van – ha ott nem lesz benzinkút, akkor lefele vitorláznunk kell majd. Teli tankkal és némi chash birtokában vágunk neki a Kaukázusnak. Az első domb előtt egy nagy rozsdás függő híd vár minket, de végül nem ezen kell átmenni – építettek mellé egy új beton hidat -, majd balra fordít az út és meredek parttal indulunk felfelé. Egyik kanyar a másiknak adja az ívet, széles és sima az út, napsütésben élvezetes locsolni rajta a benzint a motorba. A Vmax-nak nem ez a fő profilja, de derekasan gyorsít ki minden fordítóból. Némelyik kanyarban kóbor kutyák szórakoztatnak, megugatják a motort, csaholva futnak a motor mellett – de csak a területük határáig. Egyik balos kanyarban előbukkan egy szép türkíz zöld tó, ohh… hát itt meg kell állni fotózkodni, ez nagyon cool! Különösen ott nagyon szép a színe, ahol bele süt a nap a vízbe. Jön pár rövidebb alagút, de az egyikben áll a sár – behordta a heves esőzés -, természetesen kivilágítva nincsen, korom sötét van és itt-ott csurog a boltívről a víz a motorosra, jó hely!  Pár perc múlva az egyik kanyarban megpillantunk egy nagy kék endurót. Hamar beszédbe elegyedünk a gazdájával, hömmm….     A fazon kolumbiai és két éve van úton, és még 4 évig motorozni akar. Eredetileg kaliforniai rendszám volt a motorján, de azt persze ellopták – kétszer is. Most valami copy generalos nyomtatás volt rajta. Pár perc duma (szerintem nagy hóhányó az öreg), közös fotó is készül, és indulunk tovább. A tó eltűnik és lesz sebes folyású patak, itt-ott összeszűkül a völgy, barlangszerű alagutak segítik a tovább haladást. Remek fotó-pontok vannak, érdemes megállni mindenütt, szétnézni pár percre.  A sima aszfalt sajnos betontálcás zötyögőre vált, nem nagy élvezet rajta a motorozás. Feljebb haladva elkezd szitálni az eső.

Yamaha Vmax a KaukázusbanEgyik kanyarba megállunk pihenőzni és fotózni. Először csak úgy az az út szélén hagyom a motort – kihalt út nincs itt forgalom, akinek útjában lenne -, de nyugtalanít a dolog, inkább eltolom az útról a motort a kényelmetlen szintkülönbségen át. A 10 perces pihenő vége felé szélsebesen érkezik az orosz  Scania  kamion a semmiből, lefelé az út másik felén. Meglátja a  kanyart, fékez, a kamion kezd jól bebicskázni, csúszik át hozzánk és elviharzik ott amerre a motorom állt. Ezen is túl vagyunk, hála istennek a motorunk nélkül ment tovább. Mestiába érve csak a felhőket tudjuk fotózni, egyre rosszabb az idő, így szállás után nézünk.  Pikk-pakk ráakadunk egy helyes kis vendégházra – Edelweiss Guesthouse. Az árak itt magasabbak, mint lent a tengerparton, hisz ez hegymászó-paradicsom, sok a nyugati hátizsákos túrázó. Innen kilátás nincsen, körbe nagy hegyek vannak. Jól ellátott hely, boltok, ATM, benzinkút és sok guesthouse van.  Valami modern restaurantban vacsorázunk – viszonylag drágán, de legalább diétásan -, aztán hamar lefekszünk aludni a  szép kis 3 ágyas szobánkban. Aztán mégis tettem még egy kört a városban: este azért mégis muszáj volt a kivilágított, tradicionális tornyokról fényképeket készíteni – tényleg nagyon látványosak.

Reggel szikrázó napsütésre ébredtünk, mielőbb indulni akartunk – de ezen a napon nem motorral. Nagy vágyam volt eljutni a világörökség részévé választott Usguli faluba – állítólag ez a legmagasabban fekvő, egész évben lakott település Európában. Ez a hely kb. 50 km-re volt Mestiatól, a kolumbiai motoros azt mondta hogy szerinte elmegy a Vmax oda, az Edelweiss-os házigazda nem ajánlja az utat motorral. Kis séta Mestiában a reggeliért, majd a busz-állomáson kapunk 60 GEL-es (lári)  ajánlatot oda vissza Usguliba – kisbusszal elvisznek, indulás 10 órakkor lesz. Összefutunk egy szóra az egyik restaurant teraszán reggeliző ausztrál cimboráinkkal – akikkel együtt hajóztunk -, milyen kicsi ez a Grúzia  🙂

Utak a Kaukázusban (Grúzia)10-kor indulunk is a piros Ford Transittal, kerreg- kattog az ezer éves diesel technika – hátsó kerekes, a legrövidebb kivitelű, de ugyanakkor 12 üléssel felszerelt busz. A fedélzeten két amerikai turista, egy orosz pár, a sofőr és a főnökasszony, meg mi ketten. Az első 6 km még műút volt – nem is értettem miért nem ajánlják erre a motorozást -, na de aztán!! Vagy nagy köveken ugrál lefele a szerpentinen a Transit, vagy alvázig érő sárban krosszozunk. Voltak részek, ahol sárban pörgő kerekekkel, korlátok nélküli szédítő szakadékok mellett csúszkáltunk el a keskeny csapáson száz métereket – az érzés megfizethetetlen! Mindeközben a sofőr telefonálgat, eszik, cigizik és hátra fordulva üvölt a főnökasszonnyal. Itt-ott megállunk fotózni a tájat, máshol pedig felvettünk pár helyi arcot iránytaxizni. A vége a leglátványosabb: sziklafalba vájt  keskeny út – egy autó fér itt csak el –  fentről folyik egy patak az útra, az úton megáll a víz egy medencét alkotva, majd az út másik oldalán tovább zuhog le a víz a szakadékba. Na ebbe kellett belegázolni a busszal és utána ki is jönni belőle  – csoda, hogy az eróziótól és az alámosástól nem szakadt a mélybe az út buszostul, mindenestül.

Kaukázus, Grúzia

Délre felérünk Usgulibe, kapunk két órát nézelődni.  Usguliban sok a kóbor kutya, elhagyatott falu ez, sok romosodó üres házzal. Akik itt maradtak, az guesthouse-t csináltak. A helység körül hatalmas kopár zöld hegyek vannak, távolabb a nagyobbak sziklásak és havasak, itt lehet látni 5000 méternél magasabb hegyeket is. Nagyon látványos hely, hegymászó túrák kiinduló pontja, itt nem hemzsegnek a turisták, bent vagyunk a  nagy Kaukázus belsejében. Ez a hegység barátságosabb mint az Alpok, kevésbé sziklás, kevésbé szürke, több a zöld. A nagy hegyek nem zsúfolódnak itt úgy egymásra, mint a Dolomitokban vagy az osztrák- és a francia Alpokban. Kb. 2400 méteren vagyunk, nagy barátságos legelők kötik össze a magasabb púpokat. Téblábolás után beülünk egy bisztróba (30 éve épülő, 3 emeletes, vakolatlan beton hodály sáros udvarán az UV ette műanyag asztalnál helyet foglalunk, közben a neveletlen kaukázusi kutyát zavargatjuk el magunktól) és megkóstolunk egy húsos  és egy sajtos hacsapurit. Nagyon finom! Ezzel Usguli béli látogatásunk véget is ért – ja nem: még indulás elött sikerült beleejteni a patakba a fényképezőgépemet; bemásztam a vízbe kivenni a kütyüt, hátha menthető még. Visszafele úton nem készültek képek így. Aznap este 10-re értünk vissza Urekibe és pihentünk rá a másnapi Tbilisi utazásra. A lefelé úton a kolumbiai még mindig ott állt ahol találkoztunk. Már letakart motorral – vajon ez itt fog kempingelni tavaszig?

2016.09.08-09 Military road – Juta – Stefansmin

Az utolsó ureki éjszakánk után, egy finom ham&eggs-el a hasunkban elindultunk Tbilis felé, ami kb. 300 km távolságra van a fekete tengerparttól – fele autópálya, fele normál út. Nagy ütemben építik az autópályát, pár éven belül biztos eljut a sztráda egészen Batumiig.  A sztrádáért itt sem kellett fizetni 🙂 Tbibilis mellett Mtsheta- ba foglaltunk szállást a Booking-on.  Újonnan épülő panzió-szerűségben kaptunk szép szobát. Esti romantikus vacsora és lazulás után másnap nekivágtunk utazásunk második nagy célpontjának: a “military road”-on fel Stephansmindor-hoz és Jutába. Van erre egy gyönyörű kis klasszikusan keleti stílusú templom a nagy hegyek között, ami elsőként jelenik meg a Google Kaukázus képei között – ezt mindenképpen szerettük volna látni. Reggel szabadsághoz mérten korai kelés, kiástuk a Maxit a házibácsi garázsából, a falu főtere mellett a pékségben kaptunk hagymás hot dogot, vettünk tejfölt, egy csónak alakú kenyeret, pattintottunk hozzá egy löncshúst és megreggeliztünk. A magyar löncshús annyira rossz ízű volt, hogy a grúz ebek vetették végül rá magukat. Az időjárás már napok óta a motorosoknak kedvez, így a legjobb dolog  egy bőséges reggeli után a motorozás – új utakat, hegyeket felfedezni, felszökkenni 2395 méter magasra és még tovább!   Kis sztrádázás után egy nagyon öreg repedezett úton a hegyek irányába tartunk, motorosok erre nagyritkán sincsenek, illetve eggyel találkoztunk ezen a részen, ő kb. 200-al tépett el velünk szemben a pocsék úton – donor jelölt lehetett.

Kaukázus, GrúziaAz első emelkedő után nagy tavat duzzasztottak erőműnek – valószínű még a szovjetuniós korszakban. Meg kellett állni fotózkodni, mert elég jól néz ki ez a tó is. Kicsit odébb  egy erőd-templom, mellette parkoló, benne buszok és  turistasereg – szuvenír árusoknál költik a pénzüket. A parkoló ékköve egy jó kiállású kombi Volga, ez itt is megbecsült ritkaság!  Innen az út tovább lefele egy széles völgyben vezet, ahol települések jönnek,  kamionok mennek, tehenek állnak és kóbor kutyák hisztiznek a motorunk hallatán. Már- már ideje lenne a térkép szerint az útnak emelkednie és megközelíteni a hágót. Végül eljött a meredek part, a kamionok lépésben szenvednek felfelé, kapaszkodó sáv nincsen, de egy Vmax-szal előzgetni felfelé a csigákat gyerekjáték – még féktávon  belül is. Van pár nyugati gép, de a legtöbb nagy kocsi KAMAZ, iszonyat hangosak és füstösek, szedett-vedett szerelvények, a dömpes húzza a háromtengelyes pótot és hasonlók… A szerpentin közepén volt egy vízesés parkolóval, megállunk szusszanni, bukót mosni, majd egy fickó odalép és magyarul üdvözöl. Erdélyi volt, cimboráival itt voltak túrázni a hegyekben, irigykedve nézte a magyar rendszámos motort – mert motoros volt ő is. Kis csevegés után beült egy Ford Transit buszba, magasított hosszított, soronként 4 székkel, 5 széksorral felszerelve (ezt úgy kell elképzelni, hogy van 3 fix szék és a negyediket pedig kihajtod a közlekedő folyosóra), mindez 3.5 tonnás kocsiban, ejjj…  de  tudnak ezek a grúzok! Gondolom, ilyenre kell számítani, ha mondjuk az eupolisnál befizetsz egy grúziai hegymászásra. Pihenő után hamar feljutunk a szerpentinen egy platóra. Itt volt sok üdülőház, síliftek, szellős óriási szoci kilátó a szakadék felett – pompás kilátással a nagy hegyekre.  A hágó teteje kissé érdektelen dombtető, 2395 méteres táblával. Mindenfelé szép zöld és a tetején kicsit sziklás 3-4 ezres hegyek.  Utunk innen ereszkedni kezd egy törmelék lejtőbe dózerolt beton szalagon, építettek pár alagutat a biztonság kedvéért az út mellé. Talán télen a nagy hófúvások idején az alagutakban megy a forgalom. Látszik, hogy már a 19. században is volt itt út, látványos kőhidakon hajtunk keresztül. Balról lesz egy nagy fakó piros vízmosás – tájidegen ez a piros sziklafal -, mindenki meg is áll itt fotózni. Valószínű valami különös kőzetet mos a felszínre a víz. Stefansmindorm-ig az út egyik oldalát magas  csipkés sziklák kísérik, balra egy lapos völgy, távolabb hegyek vannak – de még a Kazbegit nem lehet látni. Egyik kanyarban elszáguldunk egy derékig elsüllyedt, kitört kerekű KAMA3 mellett, kb. 15 éve állhat ott – lehet, ha arra jársz, még neked is fel fog tűnni.  Stepansmindormaba érkezünk – ne számítson az ide utazó szép alpesi településre. Annak ellenére, hogy ez itt a magashegyi turizmus központja, szállást, bringát, raftingot, hegymászást stb-t itt lehet intézni, jól ellátott hely, de a főutcáján halad keresztül az erős orosz nemzetközi kamion-forgalom. A központban szovjet emlékmű, innen lehet látni a hegyen a kis templomot – 6.4 km-t ir a kis tábla, de sajnos rossz földút lenne, így arra nem megyünk fel. Megpróbálunk inkább Jutába eljutni, hátha arra betonos út vezet. Stefansmindormátol vissza felé indulunk, aztán pár km múlva balra fordulunk, két 3000 méteres hegy közé egy betonos ösvényre.

Yamaha Vmax & Mi a Kaukázusban (Grúzia)Később elfogy a beton alólunk és földúton kavarunk. Elmaxizunk egy filmforgatás mellett, nagy porfelhőt húzva magunk mögött. Gyönyörű hegyek között járunk, a táj messzire elrepít minden civilizációtól, érezzük a természet közelségét, teljesen átszellemülten érezzük a Kaukázust, ez az amire vágytunk! Némi benzin elkoptatásával és a Maxi ügyes terelgetésével eljutunk Jutába.

Grúzia, KaukázusEz a második legmagasabban fekvő falu Europában. Jutában igazából nincsen semmi, van kb. 30 ház, egy kemping bungalow-val – és innen is indulnak hegymászó túrák.  A falu alján egy beruházó építtetett egy hotelt, szaunával, természetese feszített víztükrös medencével (ezt a patak táplálja, biztos mindig hűsítő a vize), és pár szép épületet.

Miután kicsemegéztük a Kaukázus jutai panorámáját lefelé indultunk. A lefelé vezető szűk, rossz földút mellett egy forrásnál két fickó poharazgatott és kedvesen invitáltak. Mit kérünk: vodkát vagy bort? Hát persze hogy vodkát! A helyi főzetű grúz vodka a Chacha, nem túl erős, átlátszó pia, lehúztunk mindannyian egy decit – kell a bátorító a lefelé útra. Majd mondta a jól szituált 40-es fószer – tökéletes angollal -, hogy ő jutai és  járt már Budapesten. Később megállt még pár ipse – egy  terepjáróval  – a spontán meetingre és egy jó pohár vodkára. Mi azonban hamar elbúcsúztunk, mielőtt alámerülnénk a piázásba – hisz hosszú az út vissza Tbilisbe. Vodkázás ide vagy oda, napnyugta után már igen-igen cidri volt a 2400 méteres hágóban.

2016.09.10 Tibilis

Még egy hét van hátra a szabadságunkból, van előttünk kb. 2500-3000 km Budapestig, úgy döntöttünk tartunk egy pihenő napot mielőtt megindulunk hazafelé. Sokat tanakodtunk milyen útvonalon menjünk haza. Komppal kényelmes lenne átkelni a Fekete-tengeren és kikötni Várnában. Sajnos most Batumi-Várna komp járat nincsen. Odessába nem szerettem volna visszamenni és ugrabugrálni az ukránok útjain. Transnisdeát is szeretném elkerülni egy életre, ha máshol próbálnánk bemenni Moldáviába, nem tudni beengednek-e ismét, ha csak egy belépő pecsét van az útlevelünkben (kilépő pedig nincs). Törökországtól meg félt a barátnőm a terrorcselekmények miatt. Én annyira nem paráztam a terror támadástól, úgyhogy azt tartottam a legkönnyebb megoldásnak, hogy Törökországon keresztül szépen “lábon” hazagurulunk – reméljük, a hátsónk bírja majd. Mindenesetre egy napig pihentessük indulás előtt – abból baj nem lehet! Tehát nézzünk szét a grúz fővárosban, Tbilisben. A garázsból kiállva a GPS 20km-t jósol Tbilis központjáig.  Mielőtt nekivágunk gurulunk egy kört Mtskheta belsejében, ahol van nagyon régi keresztény templom templomkerttel és körülötte várfallal. Ide érdemes benézni, mert tényleg látványos – talán román kori építmény. Templom körül  szuvenír-vásár, nagy buszokkal hoznak-visznek kínai brigádokat. A vásárban vettünk mézet, chachát, hűtőmágnest, pólót, gyümölcs-kolbászt… Az idő szorít, a nap telik, elindulunk a nagyvárosba. Soksávos főúton hömpölyög a kocsi áradat a centrum felé. Az út mellett jól látható az urbanizáció: itt  mindenfelé gomba-mód emelkednek a 10 emeletes blokkházak, lakótelepek, toronyházak,  beton dzsungelek. Innen távolabb pedig országszerte szaporodnak a szomorú látványt nyújtó lakatlan kisházak.

Tbilisi látkép Vele (Grúzia)Tbilisbe hamar megtaláljuk a látnivalókat: a katedrálist, a német Reichstag-fazonú parlamentet, a folyó felett átívelő a budapesti Bálnaépületre emlékeztető gyaloghidat, egy látványos, de még el nem készült hajlított cső alakú épületet, a látványos régi lakóház sort (ami a folyóparti sziklasor tetején húzódik). Nem messze innen indul egy “lanovka”, amivel fel lehet jutni a folyó túloldalán lévő dombra, a jó kilátásért. Itt áll egy szabadságszobor, tisztára olyan stílusú, mint a mienk a Gellért-hegyen, csak ez a nő nem pálmát tart a kezében hanem kardot és tányért. Kísértetiesen olyan, mintha ezt is Kisfaludy-Stróbel Zsigmond csinálta volna. Lehet, hogy ez a mű is a mi utcánkban készült? 😀 Városi turistáskodásunk alatt megéheztünk, de szerencsénkre megtaláltuk grúzia egyetlen “mekijét”, ahova muszáj volt beülni enni valami finomat! Evés, internetezés, csevegés és már ránk is sötétedett. Hamar leketyeget a pihenőnapunk.

A haza-út

2016.09.11-18 Tbilisi – Akhaltsikhe – Batumi – Rize – Trabzon – Samsun – Tosya – Istambul – Sozopol – Burgas – Sofia – Vidin – Vaskapu – Temesvár – Arad – Szeged – Budapest

Ennél bővebben: Első napra foglaltunk szobát a Bookingon Akhaltsikhe-be. Újult erővel keltünk fel utolsó napunkon Mtskhetában a szállásunkon. Gyors összepakolás, fizetés a szállásadónak, a motort kitoljuk a garázsból. Ekkor látom, hogy a csomagtartó konzol egy csavarja széthullott. OHH…  műszaki probléma! Más se hiányzik a haza-út előtt. Jobban szemrevételezve nem tűnik nagy hibának, csak egy 10-es anyát hagytunk el.  A házi bácsi zokszó nélkül megkínált minket egy grúz másfeles 10-es anyával, tökéletes!  Boldogan útra tudunk kelni, rutinból málházzuk a motort. Innentől kezdve külön figyelmet kap az 5 üveg chacha – össze ne törjön Pestig. Pikk-pakk feljutunk a sztrádára és Gori felé elhagyjuk Tbilist,  észak felől dombocskák vannak, előttünk nagy kopár alföld. 140-150-es tempóval vágtatunk, Khasuritól nincsen autópálya, városban lyukas utakon kell előzgetni a kamion sort, majd Akheltsike irányába letérünk a mainstream-ről. Erre minimális a forgalom, sok zöld, kis települések, barátságos hegyek és hegyi folyócska szórakoztatja az utazót. Az volt a tervem, hogy Borjomitól bemegyek a hegyek közé és egy 2400 méteres hágón átjutva Akhalkalakihez leérek, majd onnan tovább Cave citybe látogatunk. Az út Borjmotól intenzíven emelkedik, először még a völgyben vannak 10 emeletes veszettül lerobbant, Szovjetunió szülte panel házak az erdőben, majd alagutak, falvak és egy nagy fensíkra motorozunk fel. Ott egy jól ellátott üdülő település van, gyógyszertárral – itt veszek is egy levél hasfogót a szüntelen hasmenésemre. A plakátok tanulsága szerint sí- és tracking központba értünk. Persze az elmaradhatatlan kamazok itt is füstölögnek. Sajnos hamar kiderül, hogy nem tudunk tovább jutni fel a hágóra, mert csak földút vezet tovább. Az összes cuccal felpakolva, ketten egy motoron még nem vagyunk elég profik a terepezéshez, így szomorúan visszafordulunk. Még sötétedés előtt szeretnénk a “cave city”-t látni, úgyhogy nagyon igyekeznünk kell! Ha így jártunk, akkor az utunk Akhaltsiken keresztül vezet a “cave city”-be. Gyorsan felkerestük a lefoglalt szállásunkat – itt is Edelweiss a panzió neve. Leraktuk a motorról a cuccainkat és már száguldottunk is az alsó úton a “cave city” felé.

Az út lenyűgöző kanyonban halad, már-már abszolút nem európai a táj – ez volt az utazásunk során a legkülönlegesebb út. Sima út, kellemes meleg idő, pazar látvány, motorozás, száguldás…   Holiday!! Hol magas falú kanyon (alján patakkal), hol fél megyényi táj nyílik meg elöttünk. Nem tudunk betelni a tájjal, mindenütt meg kell állni fotózkodni, azután meg 120-al tépni hogy 6-ig odaérjünk.

17:30-kor meglátjuk “cave city”-t hümmm… nem is olyan nagy szám: 100 méter magas sziklafalban 200 méter hosszban lyukacskák tátonganak. Messziről molyrágta papírra emlékeztet. 🙂 A völgyben van parkoló, suvenir shop, restaurant, miegymás. Minden nyugati módon meg van csinálva. Van valami minimális belépő, aztán nekivágunk a meredeken emelkedő kanyon falnak. Mikor már eléggé lóg a nyelvünk, végre elérjük a lyukakat. Lyukból lyukba lehetett menni. Ez valami monostor volt pár száz évig. Fura hely, magyar nyelvű audio guide nincsen, de később beszédbe elegyedtünk egy gondnokkal. Kérdi honnan – magyarok vagyunk, Budapestről. OHHH… Mondja Székesfehérvár, Veszprém… 40 évvel ezelőtt ott volt szovjet katona. Ohhh…wazeee! Kicsit még nézelődünk a teraszos, barlangos, valaha szerzetesek lakta helyen, majd inkább a büfé felé terelődik a figyelem. Csakhogy oda le is kellene jutni. Lefelé más úton kell menni mint felfelé. Végtelen hosszú, szűk alagutat vájtak lépcsőkkel a hegybe – a fene tudja kinek volt ilyenre ideje. Az idős látogatók nagyon megakasztották a lejutást, kezdett besötétedni, ettől még lassabban  ment minden. Lent meg a kéregetők akarták megvámolni a fizető közönséget.  A parkolóba visszaérve a motorunk mellé egy Yamaha R1 parkolt ruszki rendszámmal és “home made” táskákkal. Mielőtt visszaindulnánk  a szállásra még vacsorázni kellene a büfé soron (ha már a reggeli és az ebéd is elmaradt).  Az étteremben összefutottunk a Yamahással: Moszkvából jött, kb. 2500 km-t motorozott idáig, egyrészes speedes bőr overalban, póló nélkül, macsósan. Az R1 táskáiban kb. az esőruha meg egy fogkefe fért bele. Már szagos és züllöt is volt a fickó 🙂  A “cave city”-től érzékeny búcsút vettünk és visszaindultunk a panzióba. Kb. 2 liter benzinünk volt a tankban, a sötét pedig úton lehetett kerülgetni a teheneket is. Szerencsére benzin nélkül sem maradtunk az éjszakában. Két öreg kutas még jóízűen beszélgetett az éjszakában, antik fa tonet székeiken, a benzinkút pislákoló fényében – és kiszolgáltak. 🙂 A szállásunk Akhaltshikében 16 euroért nagyon kellemes volt, 2-3 euro felárért cserébe kaptunk finom reggelit is. Innen foglaltunk szállást következő estére Trabsonba, ami már Törökországban van. Barátnőm fenntartásokkal és nagy sóhajjal ütötte le az Enter-t a Bookingon a törökországi szállásra. Én tudtam, hogy semmi baj nem lesz a törököknél, csak odáig el kellett jutni…

Másnap a bőséges reggeli után újult erővel nekivágtunk a világnak, Batumi irányába az 1-es úton. Csakhogy erről az útról elfogyott Zarzma után az aszfalt. Rossz földuton kellett felmenni goderdzi pass-hoz (kb. 2000 métere), ami nagyon szép hely volt, ismét  pompás kilátás és idő fogadott. A hágóban elidőzve felért 3 német autó is nyugat felől: fiatalok voltak, mentek Dushanbebe, vittek német astrákat és ezekel a kocsikkal támogatták az ottani (valamilyen) humanitárius szervezeteket. Kicsit csevegtünk velük, majd jött egy cseh gyerek motorral. Ő a barátnőjéhez ment Tbilisibe, egy évre. Nemzetközivé vált a csomópont. Itt, 2000 méteren, a grúz földúton, örült mindenki a másiknak. Utazók, kalandorok voltunk. Bíztatnak a török helyzettel, minden OK lesz, nincsenek ott zavargások, meg mindennapos robbantások. Közös fotó készül, majd nagy vidáman elindulunk a még 50 km-es földút túrának. A hegyről lefele jövet látjuk, itt is épül a sí-paradicsom. Több kis tanyán gurulunk keresztül, itt-ott sárban csúszkálunk a Maxival – hogy izgi legyen, megelőztünk egy ukrán kamiont.  😮 Távolabb látni, hogy egy új nyomvonalon épül egy új út, talán majd pár év múlva azon fogunk menni már. 🙂 A délután közepére ismét aszfalt úttá válik az 1-es, de még ezután is sokáig gurulunk lefelé a kis Kaukázusból. Egyre szélesebbek a völgyek, a patak folyóvá szélesedik, és kiérünk Batumiba. Batumi felfedezésére sajnos nem marad időnk, fordulunk is Törökország irányába az egyik sarkon. Utoljára tankolunk a 150 forintos benzinből, majd irány a határ. A határig tartó pár kilométeren a sziklafalba dozerolt út vezet, jobb oldalt a Fekete-tenger lent, bal oldalt függőleges fal magasodik.  Kicsiny öbölben van a GEO/TR  átkelő, az egyik oldalon apró kápolna, a másik oldalon kicsi mecset vigyáz a hívőkre.  A határon átcsúszunk, mint fos a libán. Innentől vágtatunk 2×2 sávon, pazar út visz az aranyló naplementében. Bal oldalt 50 méter magas sziklafal, itt-ott zuhog át rajta a vízesés, a másik oldalt a feszített víztükrös Fekete-tengerbe mászik bele az aranyhíd végén a nap – tisztára, mint a hollywood-i filmeken. Ocsmány a látvány – bizony ezért érdemes motorozni.

Megérkezünk este 10-re Trabzonba: ronda nagy kihalt város, tele óriási beton toronyházakkal. Pikk-pakk megvan a motelünk, egy 15 emeletes tetején. A hatodik emeleti recepción egy 50-es török fazon 20euro chashért mutatja is a szobát. Ő törökül beszél, remekül gesztikulál, hangsúlyoz, én minden mondatát értem, a barátnőm semmit se. 🙂 Kiláncoljuk a motort egy korláthoz, nehéz szívvel hagyom a flaszteren a motort ezen a lepukkant rossz környéken – kb. mint Budapesten a Csepel Vas és Fémmű területén, brrr…    A trabsoni 20 euro-s szobánk nem volt a legtisztább – de legalább volt lepukkant fürdőszobánk meleg vízzel, ami különösen jól esett a kimerítő nap végén. Kivette az erőnket a 70 km földút, minden cuccunk csupa por lett. Elalvás előtt még ezt-azt letakarítottunk, hogy a továbbiakban emberi külsőt mutassunk.

Reggelre a fáradtság elmúlt, hosszú út állt előttünk. A jó hír, hogy végig autópályán. Kanyargós városi-tengerparti autópálya visz minket Samsun-ig, onnan bemegy a síkságra, kietlen pusztákon hasítunk néha 150-es tempóval. Tosya-ba foglaltunk szállást előző este, mert ez a település volt kb 500 km-re. Az út mellett azért néha van mit fotózni, szép sziklacsoportot vagy tavakat, nem európai a táj, érezni hogy Kis-Ázsiában vagyunk. Közepesen elfáradva megérkeztünk Tosya-ba, ezt az etapot letudtuk. Összeségében nem volt túl izgalmas nap. Ebben a városban feltűnően sok oldalkocsis motorkerékpár van, minden utcában 2-3 gép parkol. Itt bukósisak nélkül motoroznak a népek a városban. Szinte minden 350-es IZS mellett van valami tákolmány. A modernebb gépek mind ismeretlen kínai- vagy török 125-ös 4 ütemű csodák, teher oldalkocsival. Kedvesek a hotel recepción, szép szobát kaptunk. Egész este a motorunk mellett kártyáztak és teáztak a recepciós srác haverjai – mind nagy sportmotorosok voltak. 🙂 Úgy látszik, ez egy ilyen motoros város. Szeszt Törökországban is lehet kapni, külön kis boltokban – mint otthon a dohányboltok. Két sör kb. 1200 forint volt, úgyhogy nem innen exportálunk… Innen foglaltunk szobát Istambultól kb 50km-re keletre, egy kis tengerparti faluba.

A következő reggel minarett ébresztett füldugón keresztül is, gyors összecihelődés és indulás. Benzinkútról hatótávolságban lévő benzinkútig motoroztunk, így kb. délután 2-re elértük a Márvány-tengert. Iszonyú forgalom van az autósztrádán, 4 sávban hömpölyögnek a dimbes-dombos, kanyargós pályán a kocsik ezrei.  Mindenki száguld, követési távolság üti a nullát. Nem éreztem biztonságosnak ott a motorozást, ám 50-60 km-t szerencsésen lenyomtuk és befutottunk Gebzébe.

Hamar meglett az “otel”-ünk. Lecuccoltunk és lementünk a Márvány-tenger  partjára fürdeni, egy kiépített strandra. A strandon csak férfiak voltak, egy két lány is volt de ők szigorúan letakarva a parton várakoztak. Rengeteg férfi egymás hegyén-hátán pancsolt, bizarr volt itt strandolni. Valamivel odébb szerencsére találtunk egy kicsit nyugisabb részt, ott kellemes volt a strandolás. Fürdés után bukósisak nélkül, napszemüvegben huligánkodtunk a környéken. 🙂    Volt romantikus vacsora is a barátnőmmel egy helyi étteremben – bár a menü nem volt a fogamra való: kaptunk egy csomó zöldséget kb. 10.000 forintért. Ennek ellenére jól éreztük magunkat.

Istambul – Sozopol – Vidin

Az éjszakai szúnyog-csata után meglepően kipihenten ébredtünk a hotelban. Kaptunk svédasztalos török reggelit – az étterem az 5. emeleten volt, így közben pazar kilátás nyilott a tengerre! Reggeli után a kiállhatatlan rámolás következett. Kijelentkezés, motormosás a hotel udvarán és indulás. Felfedezni, meghódítani Istambult, beszerezni pár szuvenírt, találni Big Bus-t és közben megpróbálni nem felrobbanni. Ez a mai terv és még mellékesen eljutni Sozopol-ba estére. Az egész országot hosszában átívelő D0100-as útra hajtunk fel.  A forgalom mérsékelt viszont annál több a toronyház és a blokkház. Az út mellett mindenütt épülnek a lakóparkok és hatalmas irodaházak. Széles, nagy beépített völgyek váltják egymást a Boszporuszig. Hatalmas Erzsébet-híd fogad minket az átkelésnél, szerencsénkre már nem kell fizetni érte. A hídról nagyszerű kilátás nyílik a boszporuszi szorosra. Sajnos fotózkodni nem tudunk, mert hajt a forgalom.

A GPS bevezet a régi városrészbe, fél úton találunk Big Bus-os kollegát, követjük a végállomásig. Ott bemutatkozunk, csevegünk a cégről. A szervízük lazább, a fizetésük kb. 30%-al jobb, mint a magyaroké. Ők is azt hitték Magyarországon jobb az élet. A sofőrök itt sem tudtak angolul, de a kontroller fordít. Fotózkodás, majd búcsúzás. Folytattuk utunkat az óvárosrész felé, hatalmas forgalom az 500 forintos benzinár ellenére is. Hídak, régi házak és mecsetek sokasága között eljutunk a sétáló utcáig, a kék mecsetig. Sok szuvenir-árus van az utcán, mindenki minden vackot rád akar sózni. Ezt mi most az egyszer nem bánjuk: vettünk pár hűtőmágnest, bögrét, öngyújtót, török édeséget, táskát, felvarót, miegymást… Gyors 10.000 forint elköltése után igyekeztünk eltiplizni ebből a zsúfolt városrészből – mielőtt még megjelennek a terroristák. A potenciális veszély ellenére mozdulni sem lehet a turistáktól, leginkább arab, indiai, pakisztáni turisták vannak. Itt a turista-negyedben láttunk gyrosost pörgő hússal az ablakban – úgy látszik ezt maguk a törökök nem eszik.  Látot már valaki Pesten arabot gyrossal szenvedni?? Vissza térünk a sztrádára, Edirne az irány, megnyugtatóan simán gurul hazafele a motor Törökország európai felén – nos, a kontinens már legalább stimmel. A városból kifelé a 8 sávoson 20 km-en át  hatalmas üveg  irodaházak, újépítésű társasházak, hozzájuk tartozó mecsetek míg a szem ellát. Gyors terjeszkedés, gyarapodás látható. Istambul gomba módra növekszik.  A várost elhagyva kopár dombok, kiégett fű és meleg – szinte már sivatagos a táj. Általános benzinpara jön, majd megoldódik – mert benzinkút az persze nincsen a sivatagban.  Az autópályát Lüleburgaz után elhagytuk észak felé. Nagy felhőszakadásba csöppentünk, bokáig motoroztunk a vízben kb 20km-t, majd egyik méterről a másikra abbahagyta. Ez volt az utunk során a második elázásunk. Kezd domborodni a táj  (mint a lányok 14 évesen) egyik kanyarról a másikra a sivárságot felváltja a  lombos erdő – kb olyan, mint otthon a Mátrában, hümmm…  ez olyan európai!  Majd sorompó az út közepén. A sorompó két oldalán masszív kerítés, karámban érzem magam. A sorompón túl őrbódé, az őr úr szemrevételez és felnyílik a sorompó. Megnézi a rendszámunkat majd int, hogy menjünk passport kontrollra. Török-bolgár passport kontroll lezajlik, mindenütt szögesdrót-kerítések, kerítések mögött barakkok, mindenütt géppityus katonák – ez egy határ, itt viccelni nem lehet! A bolgár beléptető megkímél minket a redvás medencén való átmotorozástól. Szocialista beton határépület, cirilk betűs kiírások, ruszki hangulat, de barátságos fogadtatás. Gyorsan átváltjuk a megmaradt török líránkat bolgár levára, a freeshop-ot kihasználva vettünk pár bolgár konyakot, majd folytattuk utunkat a Balkán gyönyörű dombjain – mintha már a Bükkben járnánk. Kb. 50 km zavartalan gyönyörködés, átszellemült motorozás után Maxi jelzi, hogy elfogy a benzin hamarosan. Benzinkút persze sehol. 40 km-rel később volt egy “no name” benzinkút, ami kezdett bezárni, és csak készpénzért lehet tankolni, uhhh…. de jó, hogy van levánk! Most sem maradtunk a szürkületben benzin nélkül. Némi száguldozás után megérkeztünk Sozopol-ba. Aranyos kisváros a Fekete-tenger partján. A száguldásnak meglett az eredménye: majdnem felborultunk és eltört az első sárvédőnk. A bolgárok nem tudják az út szintjét a híd szintjével összehozni, repültünk. Jók az utak!

Aki olcsó keleti nyaralást szeretne, homokos tengerparton, egy hangulatos üdülőhelyen, az látogasson el ide. A Booking-on foglaltunk két személyes apartmant, óriási szobát kaptunk. Az aparman bejárati ajtaja vasból volt és volt rajta egy csomó zár. A földszinten a klíma kültéri egységét ráccsal vették körbe – rácsokat nagy szeretettel alkalmazzák mindenfele. Törökországban nem volt sehol rács, zárból is csak a minimum volt az ajtón. Viszont itt a tengerparton bikiniben lehettek a lányok, mindenki kedvére pancsolhatott, nem kellett a nőknek tetőtől talpig ruhában lenniük.

Tartottunk egy pihenőnapot a tenger parton – 5 motoros nap után kell egy szabadnap. 🙂 Homokos tengerpart, kellemes büfésor – kellemes árakkal. Kicsit rendezetlenebb, mint a Balaton – olyan Omszki-tó feeling. Pár német itt is van és van Sozopolnak puccosabb része is.  Ebédre pár leváért műanyag tányérra kaptunk lapos halat, vacsorára hangulatos tavernában 25 euróért bárány sültet. Mellé egytálételből lakomáztunk, sok-sok sopska salátával és konyakkal. e minden szabadság gyorsan eltelik, hát még az egynapos…

Másnap reggel start: 600 km-es etáp Vidin-ig. A bolgár autópályáért sem kell fizetni motorral: hosszú és unalmas sztrádázás Burgas-tól-Sofiá-ig. A pálya mellett törökös kopárság, kietlen táj, nyoma sincsen a korábbi lombos, nagy fáknak csak kiégett fű és meleg. Fura helyen van Sofia. Nincs ott semmi, se folyó, se tenger, csak hegyek körbe. Sofiától északra szép hegyi úton vezet útunk Montana felé. Az út rossz, a táj szép – akár a balkáni sztereotipiában. Leérve a hegyekből a montanai Shell kúton megállunk piknikelni. Megettük az utolsó magyar páncélos konzervet, elfogyott a gáz a főzőből. A készletünk is érezte, hogy közeledik a holiday vége. Az utolsó 100 km-t sötétben tesszük meg, itt-ott felújított úton. Üres trélereseket előzgetünk, szemből használt kocsikat hozó tréleresek jönnek. Lassan leérünk Vidinhez, gyorsan meglett a szállás, pompás szobát kaptunk. A panzióval szemben lévő ház aljában kisbolt, nyitva este 10kor is. Vettünk cirill betűs cidert és sört, amikkel kiültünk a Duna-partra szusszanni egyet. Átgondolva a napot, a tegnapot, a holnapot, hümmm….  Motorosnak a legjobb lenni! Előttünk a folyam megnyugtatóan áramlik, a holdfényben pont úgy fest, mintha a mohácsi gáton ülnénk – ez a táj már nagyon hasonlít a magyarhoz. Még egy nap, még 600 km és otthon leszünk – és mehetünk dolgozni!

Vidin-Budapest

Kellemes kontinentális reggeli elfogyasztása egy zeg-zugos, vadregényes panzió kissé napos, de itt-ott a fáktól árnyékos tetőszintjén – indulás előtt a hívogató hintaágyra ülve egy napig is tudna marasztalni kényelme és pompás őszi hangulata. Esélytelen! Menni kell! Vár a munkahely holnap reggel 8-kor, ami hihetetlen távolinak tűnik még. Tiszta napos időben vesszük az íveket a vadiúj “Donau bridge” felé. Kamionok kilométeres sorban állnak a jobb sávban, a román határ felé. Felhajt az út a hídra, középre kerül a vonat, sima modern ferdekábeles beton híd ez, ami már évtizedek óta nagyon kellett volna a forgalomnak. A hídról lejőve a román oldalon az új utat százával tarkítják a javítások (ezek a románok tudnak valamit!) majd határépület. Megnézik a passportot, a hídért motorosnak nem kell fizetnie, és ezek után folytathatjuk az utat Romániában. Turnu Severin az irány, a Vaskapuig tart a klasszikus Románia – kis viskókkal, szegényes falvakkal, kormos, mezítlábas gyerekekkel a falu határában. Severinnél az erőművön még át lehet kelni a Dunán Szerbiába. Ez a vízlépcső emel a Dunán kb 15-20 méter vízszintet. Kicsit megdöbbentő a folyó szétterülő látványa. Az országút dombok oldalába vágva alagutakon és viaduktokon halad Orsováig.  Pazar a látvány, kb. 10-20km-en keresztül aztán Orsovánál elhagyja az  6-os út a Dunát. Temesvár felé karcolgatjuk a lábtartókkal a sima és remek ívű kanyarokon, először dombokon majd egy völgyben haladunk. Patak is van lent, vonat is van fent a látványos, rozsdás, vasszerkezetű hidakon. Többfelé kiszélesedik a völgy falvaknak otthont adva, máshol helyes kis piknikes parkolók, büfék adnak hívogató  mics illatú füstjeleket az utazónak. Mi sem bírtuk cérnával és megálltunk egy ebédre. Amúgy is jelezte a pocakom, hogy itt az ebéd ideje. Pincér kisasszony rendelésünk felvétele után hosszasan várakoztat minket, majd a shéf begyújtja a faszenes grillezőt. Megsüti az addig összegyűlt rendeléseket – hogy ezek a románok mennyire ráérnek! Evés közben megérkezik egy cseh fickó egy vizes boxer GS-el, fel van pakolva istenesen – még két pót gumi is van a motorja oldalára pókozva. Ilyen speciális pakolási dizájnt még sose láttam, de hát a szlávok is tudnak ha akarnak! Hamar beszédbe elegyedünk vele, ö is Grúziából jön, járt Örményországban, Oroszországban is. Nem nagyon tud angolul, így nehézkes a kommunikáció. Mikor mondtuk neki, hogy jártunk Usguliban elmosolyodik, és kérdi hogy a Vmax-szal? Erre mi is nevetünk, persze hogy nem a Maxival. Mi busszal voltunk ott – mondjuk.

Ebéd után tovább haladunk, tockos gázokkal előzgetem a kamionokat, majd leesik hogy tartalék üzemanyaggal hajtok és jó lenne elérni a benzinkútig. Egy laza fél órás benzinpara után 6dl benzinnel a tankban megérkezünk egy MOL kútra. Sajnos errefelé alig van működő töltőállomás. Lugos-Temesvár-Arad-Nagylak. Peregnek a városok nevei mellettünk, így hogy alánk került a sztráda. A határon kis sorban állás, tologatás közben összefutunk két gixeresel, akik Szegediek. Mivel Szegeden csak a körforgalomban lehet dönteni a motort, így lemotoroztak Dévára pár kanyarért 🙂  Kérdezték, honnan jöttünk ennyi cuccal?

Magyarország borsos útdíjjal várja a motorosokat (ez is amolyan hungarikum lehet) eddigi kb. 6000 km-es útunkon nem is kellett útdíjat fizetnünk sehol. Parkoló, konténer, vignetta. Befarol egy fickó egy Nissan monster truckkal. Ő is kérdi, merre volt a túra? Grúziában, Törökországon át haza. uhhh… Törökországon keresztül?   és fogja a fejét…

Szeged-M5-Budapest az egész ország alig valamekkora autópályán. Egy gyors check in Pestszentimrén a Muternál, mert azt sem tudta merre vagyok. Telefonom ugye ekkor még mindig nincsen. A Stefánia útnál a kutasnak is nagyon tetszett a felpakolt “GranTurismo” motorom. Minden elismerése, hogy Grúziából Pestig bírtuk motoron.

Gondoltuk, hogy a Nyugatinál megcsináljuk az utolsó képet az útról, így még pár extra km-t adtunk a túrának.   Az egyik lámpánál egy hajabusás a barátnőjével befut mellénk a lámpánál: hu-ha!! De fel vagytok cuccolva, jön a szokásos kérdés. Túrázni voltunk 🙂 Merre? Megnéztük a Kaukázust, 3000 km óta csak hazafele jövünk. Mondja: Van, aki csak ennyit motorozik egész évben. Amikor meglátod a motorodon ülve, hogy Vladikavkaz 40km, azon gondolkozol, hogy innen valaha haza jutunk-e még?

Tippek, észrevételek

Egy zökkenőmentes, gördülékeny, jól sikerült motoros túrához kell először is egy jó motorkerékpár. Véleményem szerint nem csak a 3 milliónál drágább BMW GS és KTM Adventur-okkal lehet nekivágni hosszabb útnak. A motorod legyen karbantartva, a legjobb ha saját kezűleg végzed ezt (nem kell szidnod a szerelőt, ha lerohadsz). Érdemes hosszú út elött leszervízelni a motort. Legyenek rajta jó gumik. Iszonyú szívás tud lenni rossz gumikkal a defekteket szedni olyan helyen, ahol messze a gumis és nincsen speciális motor gumi – ha pótolni kell a  szétszakadt gumit. Ha kell az úton olajat cserélned, vagy utántölteni, azt csak biztos forrásból (motoros bolt) vásárolt olajjal tedd. Szeretik kicserélgetni (főleg a drága prémium) olajakat a kutasok a flakonokban valami gagyi gépolajra. Szerencsére ilyen nem velem történt meg, de bizony mindenkivel megeshet.  Legyen jó akkumulátor a motorban, kifogástalan legyen a gyújtása és üzemanyag ellátása. Ha ezekre nem merül fel panasz remélhetőleg az úton is mindig indulni fog a gép mikor kell.  Érdemes vinni magunkkal némi kézi szerszámot, drótot, szigszalagot – hogy ha valami elfárad, vagy lelazul, akkor azt gyorsan orvosolni lehessen a tovább haladás érdekében.  A motor papírjai legyenek rendben, legyen zöldkártyája (a sárga csekket pl. nem ismerik a török hatóságok), legyen érvényes műszakija és legyen a nevünkön. Nem jó oroszul magyarázkodni pl. az ukrán vagy a moldáv vámosnak, hogy ez a cimborám neve akié a motor, de kölcsön adta nekem.

Én úgy gondolom, hogy egyedül nem jó motorozni: a szabadság és a motorozás örömét jó megosztani másokkal. Az érzelmi és szociális dolgokon túl jó, ha van segítő társ a közelünkben. Bármiféle segítségre szorulhatunk: akár nyelvi, akár műszaki, akár anyagi, akár fizikai segítségre. Két vagy több ember szerintem többre jut, mintha mindent magunknak kell megoldanunk. Cserébe a csapatért viszont kell kötni némi kompromisszumot.

Az iromány elején már felsoroltam nagyjából, hogy mit vittem magammal (a kis zoknitól az elektromos fogkefén át a bugylibicskáig). Mindenki döntse el mi számára a fontos – amit magával visz egy motoros túrán. Hosszabb utazást megelőzően érdemes kipróbálni magunkat egy hosszú hétvége vagy egy  hetes alpoki kanyar alkalmával – az Alpok jól ellátott hely, ha valamire szükségünk van, könnyen beszerezhetjük. Itt letesztelhetjük alkalmas-e a motorunk nagyobb utazásra, számunkra elfogadható ülés pozícióban ülünk-e: nem durran-e be elviselhetetlenül a térdünk, csuklónk, nyakunk, hátunk három nap után?  Ha ez minden klappol, plusz van jó útitárs, pénz és még mindig töretlen a lelkesedés,  akkor kalandra fel!!!