Uncategorized kategória bejegyzései

Bulldózer Együttes videoklip premier

A Bulldózer Együttes az “Időn és álmokon túl” dalához október végén forgott egy videoklip, a bemutatója pedig a mai napon vált esedékessé. Ez az esemény önmagában is érdekes lenne számomra, de úgy hozta a sors, hogy ez most ennél kicsit izgalmasabbra sikeredett. Demeter Gyuriéknak hála ebben most kicsit bennfentes lehettem – hisz barátként és fotósként tölthettem Velük azt a szombati napot.

A sors furcsa játékaként két Bulldózer dalt hamarabb ismertem, minthogy tudtam volna arcokat és zenekart kötni a névhez. Így eleinte az “Utolsó dal” és “Álmok és szenvedély” nóták nekem a B52 zenekar legénységéhez és elsősorban Kálmán Gyurihoz kapcsolódtak. Majd jött a “nem hivatalos” PECSA búcsúbuli (2015.09.20) egy Bulldózer koncerttel és mindez gyökeresen megváltozott.

Majd szép egymásutánban jöttek a BackStage Pubos bulik, néhány Legenda Centeres és Muzikumos koncert, és én újra meg újra ott találtam magam a színpad előtt géppel a kézben. A dalok a fülembe másztak, Demeter Gyurit pedig lassan, de biztosan a szívembe zártam. A zenészek változtak körülötte, folyamatosan alakult a csapat, de a lelkesedés és szívet-lelket beleadó muzsikálás és szerénység megmaradt. Majd jött egy olyan buli, ahol már nem csak Gyuri jött oda hozzám beszélgetni, ahol hirtelen a csapat érdeklődésének középpontjába kerültem. Meglátták az embert a gép mögött és őszinte érdeklődéssel fogadtak. És az este végére már ott tartottunk, hogy ugye akkor megyek velük következő hétvégén forgatni is. Én pedig mentem, hiszen erre, nekik nem lehet (és nem is akartam volna) nemet mondani.

Azon a  szombati napon három helyszínre kísértem el a srácokat, s lehettem tanúja a munkálatoknak. Forgattunk az FMH emeleti termében, a  budafoki Gokart Aréna területén és az Angel’s life ajándékboltban. Jó volt látni az ötletelést, a vidám csapatmunkát, s a helyszínek közötti autózások, vagy épp a várakozások alkalmával kicsit jobban megismerni az addig csak színpadon látott embereket. És mivel azért voltam ott, hát kattogtattam is, készültek a “werk fotók”. Pont úgy, ahogyan azt legjobban szeretem. Váratlanul, lesből, életszerűen:

 

 

A májusi Vazul Vére Rocopera előadás képekben

A márciusi előadás után ismét a Körösi Csoma Sándor Kőbányai Kulturális Központ színháztermében csendültek fel a Vazul Vére rockopera dalai – én pedig végül megintcsak ott voltam. Élvezettel hallgattam az oly jól ismert és szeretett dalokat, s közben kattogott a kezemben a gép – hisz szívemcsücske énekesek daloltak és játszottak a színpadon…

Hangulatképek (a “kevesebb több” elvet követve) – köszönetképp:

Vazul Vére Rockopera előadás- 2017.05.07 / Google Photos

 

So far so good – 2016

Amikor 2015. év végén írtam ehhez hasonló „évértékelő” sorokat, meg voltam róla győződve, hogy a 2016. évem a koncertfotózásról fog szólni – aztán ez mégsem egészen így történt…

Volt benne persze számos fotós élmény és büszkeségre okot adó pillanat is, de az élet ennél sokkal kegyesebb volt hozzám: tavasszal társat adott mellém, őrültet, energikust, szabad lelkűt és türelmest – olyat, aki szívesen csatlakozik hozzám koncerteken és nem bánja hogy ilyenkor kicsit “dolgozom” is, s akinek a kedvéért 35 évesen bizony benzintyúk lettem, s bejártuk együtt kétkeréken az ismeretlen és csodaszép grúz tájakat is (18 nap, 5 000 km )…

Fotós sikerekkel és elismerésekkel indult az év. Szóhoz alig jutottam mikor rövid egymás utánban két általam nagyra tartott énekes kérte sajtó anyaghoz a képeimet – Tóth Attiláról (Pokolgép) készített képeim fél- illetve teljes oldalas terjedelemben jelentek meg a Hammer hasábjain, s immár Rudán Joe figyelmét és szeretetét is élvezem: egy jól sikerült fotósorozat eredményeképp így lehettem (és lehetek a jövőben is) vendége számos koncertjén, s így kerültek a képeim az új lírai lemezének borítójába is – a CD korong dedikált példánya pedig ajándékként a postaládámba.

A “nagyok” mellett töretlen maradt a “kicsik” iránti elkötelezettségem is. Továbbra is lelkesen fotózok tribute bulikon, mini fesztiválokon, s egyre bővül a “szívemcsücske formációk, zenészek, énekesek”  listám is. Talán nem meglepő, hogy ezen a listán történtek változások is, van aki lentebb csúszott, van aki kiérdemelte az előkelőbb helyet, mert tett érte és megérdemelte (kedvessége, figyelmessége vagy épp “csak” tehetsége által). A felsorolásba bele sem kezdek, de természetesen akinek inge az vegye bátran magára.

Vannak (voltak és lesznek is) hazajárós helyek: koncerthelyszínek, kis klubok, vendéglátóipari egységek és színháztermek is – ahol azt érzem, hogy a sok lehetőség közül épp aznap és épp ott a helyem, egy előadás, egy koncert vagy épp “csak” egy ital és egy jó beszélgetés kedvéért. És mindehhez vannak társak is: néhány jó barát, kik életem részei már hosszú évek óta…

Összességében és részleteiben is kiváló év volt, sosem unatkoztam és sosem voltam igazán szomorú. Most jöhet a következő, a 2017. év, s legyen Nekem-Neketk ugyanilyen jó, sőt, még jobb!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

So far so good – 2015

Az év utolsó napján adódik, hogy végiggondolja az ember lánya milyen évet is zárt. Panaszra nem lehet okom: 2015 emlékezetes év volt, új élményekkel, új barátságokkal és azzal a hihetetlen érzéssel, hogy – mondjon bárki bármit – igenis jó úton járok…

Változatos és pörgős egy év volt, telis tele újdonságokkal, kellemes meglepetésekkel. Új barátokat találtam (színpadon és azon kívül is), míg másokat el- vagy épp még közelebb engedtem, s közben lassan de biztosan nyakig belekerültem a koncertek és zenészek varázslatos világába. És azt érzem, hogy nagyon itt a helyem, Veletek, Velük. Ez az év nekem most elsősorban erről szólt: megtapasztaltam, milyen az, amikor a rendszeres jelenlét és lelkiismeretes „munka” beérik. Így történhetett, hogy ebben az évben először voltam akkreditált sajtós-fotós szereplőként nyári fesztiválokon, hogy először kaptam hivatalos fotós felkérést, hogy van ahol „a ház második fotósaként” tekintenek rám, hogy egyre többen ismerik, szeretik a képeimet és becsülik a munkámat, hogy egyre többen köszönik meg (direkt vagy kevésbé direkt módon) a velük/értük „végigdolgozott” estéket. És mindezt úgy, hogy ez számomra továbbra is hobbi, kikapcsolódás marad(hat), s bizony van olyan is, hogy gép nélkül is jól érzem magam egy bulin – és ennél többre nem is vágyom igazán.

Ebben az évben új barátokat és új kedvenceket (énekeseket és bandákat) találtam. Új formációk és produkciók megszületésének lehettem tanúja, s a kezdetektől kísérhettem figyelemmel útjukat. Büszke lehettem rájuk és ők szebbé tették a szürke hétköznapjaimat és a zsúfolt hétvégéimet is. Egy konkrét felsorolásba bele sem kezdek – de akinek inge, az vegye bátran magára.

Emellett persze az élet egyéb területein is jó évet zárhattam: egy helyett már két tündér unokaöcsinek örülhetek, s a hétköznapokban munkával töltött nyolc órám is gyomorgörcs nélkül, érdemi (és elismert, megbecsült) munkával telik. Megszerettem a meggysört, jobbnál jobb színdarabokat láttam, s újra átúsztam a magyar tengert is.

Jó volt ez az év, s remélem a következő ennél is jobban sikerül majd.

Mindenkinek köszönöm, akinek ebben része volt, aki ezzel-azzal szebbé tette ezt az évemet is!

 

 

 

 

 

Könyv: Vazul Vére kalandregény

A színpadi- és színházi előadások, akusztikus koncertek és a dupla CD anyag után immár könyv formában is elérhető a Vazul Vére történet.

Amikor a Vazul Vére rockopera útjára indult csak reméltem/reméltük, hogy eljutunk eddig a napig, és könyv formájában is újraélhető lesz a varázslat. A Vörösmarty Imre (Ermi) által megálmodott rockopera története alapján, azt kiegészítve született meg Kaltenecker Dóra tollából a Vazul Vére történelmi kalandregény. És bizony minden várakozást felülmúlt az elkészült könyv – és ebben is, most is a teljes stáb benne van, ez is a “Vazul család” közös munkája.

A két könyvre, 6+9 fejezetre tagolt, 330 oldalas kötet megjelenésében is kiváló munka. Jól látható, könnyen olvasható darab, ami bizony már igen ritka a mai világban. Jó minőségű papíron, szép betűtípussal és könnyen olvasható betűmérettel, gondosan szerkesztett könyvvel van dolgunk. S megvannak benne azok az apróságok is, amitől egyedi darab lett: egy-egy színes kép a fejezetek elején, az életfában megbújó oldalszámok a lap alján, s a minden oldal tejéről visszaköszőnő életfa és Vazul Vére felirat.

A beltartalom pedig lenyűgöző. Fantasy ciklusokhoz szokott lényem örömmel üdvözölte a fantáziavilágban megszokott (és azokhoz oly hasonló) sodró lendületű, fordulatos történetet: Vazul véreinek (András, Béla és Levente hercegek) krónikáját a legfiatalabb fiú szemszögéből elmesélve. Vazul megvakíttatásának napján indul a történet, s a száműzött trónörökösök visszatértéig kísérhetjük el útjukon a testvéreket: menküléssel, tanulással, várakozással, bánattal és örömmel teli éveken át, ahol a gyerekekből ifjú felnőttek válnak, harcos, hadvezér vagy épp táltos. És ott van benne az előadásból már ismert szerelmi szál is: Levente és Hajnal szerelme, küzdelme és egymásba vetett hite. És mégsem ez a legerősebb vonzerő számomra a regényben. Itt is ugyanaz fogott meg igazán, ami például Robin Hobb Látnok ciklusában: Hobb világában mesterségnek és ösztönnek hívják, itt úgy, a táltosok képessége. Hava, Zerind, Torda és Levente. Mind táltosok, s külön egyéniségek, könnyen szívbe zárható karakterek…

Ezúttal is magasra került a léc, s bizony megérte: kiváló regény született, profi, igényes munka – jár az elismerés érte! Egyetlen hibája, hogy nem vehetem le a polcról a második, harmadik kötetet, hogy újra alámerüljek Levente csodálatos világába…. az pedig már csak a hab lenne a tortán, ha e-book formátumban is lenne belőle…